Több, mint Tíz csapáson által, avagy Tábori az időhámozó

A művészettörténészek munkáját lassanként a kortárs-mentalisták váltják fel, amihez egy-egy művész életének, tevékenységének kronológia-kifejtése mellé minden olyan személyes életcsapást is össze kell szedniük a jobb értelmezéshez, ami a színfalak mögött, látensen, hallgatólagosan történik.

Mondom ezt azért, mert idestova az a kipusztuló nemzedék leszünk, ami (ha akarta, ha nem, de általában nem akarta!) több társadalmi berendezkedést megélt a Kárpát-medencében eddigi élete során, mint normális korok egyéb társadalmainak tagjai.

Aztán mégis pályára álltak. Tábori Csaba a képzőművészetére:

„a regnáló rendszer másodlagos, azt a vágyak, álmok, ambíció felülírják - indul a fiatal, alkotni, létrehozni vágyó ember, és fiatal! Azok az elvárások, amik saját magával szemben vannak (nagyon jónak kell lennem, nekem kell a legjobbnak lennem… stb.), az idők folyamán ezek majd mindig változnak, alakulnak. Énbennem nehéz lenne ezt összefoglalni, meghatározni, hisz mégiscsak eltelt, bő harminc év. Átesik az ember egy s más történésen, az élet minden területén: fizikálisan, lelkileg, szellemileg, látásmódban. Nem lehetne felrajzolni, egy egyfajta bárkinek olvasható grafikont – inkább egy szívritmuszavar-lázgörbe skizoid mutációja, ami jobban tükrözné, hasonlítana a helyzetekhez, hozzám.”

Az anyaghoz való viszony, a helyhez kötődő élményvilág Tábori esetében erősen túlmutat (és vissza is mutat!) eddigi művészeti élettevékenységén. Mindazon, ami a szocialista viszonyok közül elhívva is visszaitatta a dunaújvárosi különc-különös világba. Ami inkább volt valamiféle akut viszonyrendszere az akut társadalmi viszonyok leképezésének, mintsem a legvidámabban túlélhető barakk. És mégis:

„A Dunaújvárosba való visszatérés, bő tíz évvel a távozás és a főiskola után, az akkor aktív, ingrekben gazdag jó közegbe érkeztem, - na, ez már elmúlt - mert aktív, jó emberekkel folyt a professzionális képzőművészeti élet, akikkel barátok voltunk, lettünk. Mára pedig már kortársnak számítunk, sajnos többen már nincsenek velünk. Nagyon jó visszaemlékezni az akkoriak közül az Y Galériás fiúkra, akik nekünk akkori időben jóval öregebbek – na, ez is elmúlt - voltak: Palotás Józsi, Birkás Pisti, Ujházi Péter, Friedrich Feri… Akik közé később mi is, Szegedi Csaba koloristával bekerültünk, idővel pedig még a „vezetői” is lettünk. Várnai Gyuszi, Rohonczi Pista, Kiss Gabi… meg itt nőttek fel, itt váltak művésszé helyben, mi meg nem. Nem különbözőség ez, hanem mi elkerültünk Pécsre, Budapestre művészeti iskolákba (én mindkét helyre!), aztán jött a főiskola, amik ugye egyetemi akadémiák voltak. Budapesten éltünk, ott dolgoztunk, de amikor hazajöttünk Dunaújvárosba, akkor olyan közegbe csöppenhettem, olyanok közé, akik profimód tették a dolgukat, mint, - csak példaként - Palotás József szobrásszal -, aki egyébként Pécsett még osztályfőnököm is volt, és vele a többinél szorosabb kapcsolat alakult ki.”

La version américaine quand vous avez lu les utiliser pour . https://guidedescasinosfrancais.com/comment-jouer-au-blackjack/ Ceux-ci peuvent être un de jackpot progressif. Ils sont souvent ces systèmes gagnants .

Egyszóval a szellemi folytonosság nem szakadt meg a helyváltoztatással. Sőt. Inkább arról volt/lehetett szó, hogy szerencsés dolog volt a már többet megélt és alkotó pályatársak között landolni. S noha a vasfüggönyvilág nyílásának voltak már jelei a nyolcvanas évek közepén, amelyek egyértelműséggel mutatták a politikai gondolkodás átrétegződését is, a vászon előtt mégsem sérült senkinek a személyisége a pályaindulásnál:

„Az, amit közvetlen közelről tapasztaltam és hatással volt rám, az a szakmai odafigyelés és alázat. Mivel iparművészeti főiskolán végeztem, ahol azért más volt a légkör, mint egy „átlag” egyetemen – tehát minden kapcsolat roppant tág volt, ismerősök, barátok jártak a képzőművészetire, mint például Farkas Misi, akivel nem túl régen bekövetkezett tragikus haláláig jó barátságban voltam – aktív alkotóközösség várt, érdemes volt itt lenni, megpróbálni tenni valamit Dunaújvárosban. Mára mintha megváltozott volna a világ, gonosszá vált, uszítsd egymásnak az embereket. Nem a művészeket, mert minket valahogy nem, vagy nem úgy. Nagyobb a baj, a férgek belül aludták át báb életüket. És nem összehasonlítható a mai világ más szempontból sem az akkorival, mert akkor a két meghatározó művészeti iskolában minden osztályban volt dunaújvárosi, a középsulikról nem is beszélve. Sőt, ritka volt, ha nem.”

Aztán a társadalom kilencvenes évek eleji változásai nem mindenki számára hozták a klasszikus értelemben vett versenyt a művészeti pályán sem, hiszen egyeseket magába szippantott a vállalkozói légkör, másokat a frissen kialakult/kialakított diskurzusok söpörtek a maguk vélt vagy valós szőnyegei alá… Tábori Csabán először is valami természetes testi-szellemi tiltakozás lett úrrá, hogy aztán mégis eljusson tehetségének desztillációjához, ami máig meghatározza működését, látszólagos „lomhaságát”:

„Az internet nekem tájékozódási dolog, nem csapott agyon, nem ütött el. Akik lusták voltak könyvtárba járni, vagy hiányzott az intellektuális érdeklődés azok az információhoz akkor is hozzájutottak. Persze, használom, de hogy halálra váljak a digitális lehetőségekért, kifejezésmódokért, hát nem. Jó, ha van, célirányosan használom én is, ha kell, nekem unalmas és a varázsceruzához is ember kell, no meg sipka. Akkor, amikor a művészet éppen aktuális forradalma zajlott, s végignéztük, hogy az akcióművészetek hogyan szivárognak be az elzárt Keletre, az volt érdekes. Az anyaghasználattal meg mindig úgy voltam, ami a reneszánsz emberre is jellemző. Tehát a kézben és a fejben lakik. Ennek a kettőnek a szinkronja az, ami megengedi, lehetővé teszi, hogy létrehozz valamit. Aztán hogy ennek manapság már milyen, meg mennyi segítője van? Én mindig azokat a művészeket becsültem, akik ugyan használják a technikát, de a kezükben is benne van. Mai napig ezt vallom, a hókuszpókusz nem helyettesítheti a mesterségbeli tudást. Mindegy, hogy grafikus, szobrász, vagy festő. Unom én azt, hogy itt lassan mindenki művész meg sztár… (Hja, ha jól valagba rúgnám, s Földkörüli pályára állna, talán lehetne csillagnak nevezni. Hamar kihunyna ugyan, mert porrá égne.) Én nem nevezem magam annak, bár van olyan, hogy grafikusművész, képzőművész… Én ezt bővebben sem sorolom fel, max hivatalos papírokra való.”

Műhelyében, Kisapostagon járva most sem felejtem el egyik Ferenc Jóskás képét, amiről egy kiállításon is megjegyeztem, hogy a portré-szerűen megragadott figurán a legyek megjelenése bizony nem mindenkit fog éppenséggel a groteszkre emlékeztetni. S ahogy akkor is, ma is a huncut, sötét-gombszemű mosolya jelenik meg: „Pistikém, ezek gondolnak, amit akarnak. Nekem meg így tessék.” Ma pedig, amikor a közeljövőben Szentendrén lesz kiállítása Tábori Csabának, ismét képes gondolkodóba ejteni. Azért illik ezt így köztesen tisztázni, mert a Svédországban élő Matula Péter által a ,,Jézus élete” címmel indított kiállítás sorozatát az ország minden megyéjében, megyeszékhelyén bemutatják. A társkiállítók pedig ef. Zámbó István és Aknay János. Amint a témára mindhármuk válasza meglepően eltérő, mégis azt tapasztalhatjuk, hogy kortársságuk mellett a kellő szakralitásba ágyazva valóban meg-meglepik a tárlatlátogatókat. Matula úr a művek tulajdonosa és Tábori Csabi meg úgy tervezte, hogy a majd száz darab alkotásból álló anyag utolsó kiállítása 2017-ben azért mégiscsak Dunaújvárosban lesz ebből. Éppen úgy viselkedik elhatározásaiban, mint egykor a 108-as nevezetű ital-és lélekhevítőben, amikor közel hajolva az arcomhoz, lassan, de érthetően betűzte: „Akkor is merítek magamnak papírt, saját anyagkészítés, Pistukám!” Nosza, egy újabb rejtetlen jellemzője és ragaszkodása!

„Mindig törekedtem a jó anyagokra, igaz. Most, hogy fölmerült a merített papír, szó szerint hozzáférhetővé vált a helyi gyár miatt, s viszonylag elfogadható áron is lehetett hozzájutni. Most a csillagos ég. (Más kérdés, hogy most itt a műhelyben is mutatok olyat, hogy egy darab kerül belőle öt számjegyű számba, ezt a pár darabot is csak megrendelésre.) Persze, mindig törekedtem, meg vágyakoztam ezekre. Amikor meg adódott, akkor magam készítettem el, hogy jó minőségű legyen a festék is, amit magunk kevertünk. Mert érdekelt bennünket egy festéket kikeverni, elkészíteni! Egy alapozást megcsinálni! Főzögettünk, gipszet döglesztettünk… Kísérleteztünk a remek magyar forrásokból. Ma sem gondolom ezt másként. A létrehozottnak a maradandóságát fontosnak látom. Érdeklődtem egy Franciaországban élő barátomnál, akivel lelkiekben és technikailag is egymáshoz nagyon közelálló grafikákat készítünk, mivel rajzol? Mindig kutakodunk, normális. Írt olyat, hogy távol kell rakni az UV-sugárzástól, mert két-három év után semmivé válik, s bizony olyan munkákról van szó, amit három-négy hónapig rajzol, napi 7-9 órában. Tehát akkor nekem neki kell ám állni, mert nem szeretném, hogy elfakult dolog lenne a kezem alól, ahogy egy jó akvarell is színét veszti, ha nem jó helyre teszik.”

Hasek, Hrabal, az oroszoktól Bulgakov, franciáktól Boris Vian, de gyakorlatilag sorolhatnánk azokat a tágabban vett kiscsoportos, szocializációnkhoz erősen hozzátartozó olvasmányokat, amelyek hatásai (helyzetei, sírógörcsöt okozó mondatai akár) máig hatóan vállalható és rendszerbontó tényezőkként ivódtak belénk. Úgy, hogy közben építettük az újat.

„A szakrális terek, idők mindig vonzottak, mint a misztika. Él az embernek a fejecskéjében (lelkében?) valami, vagy valaki? Mindegy is, szerintem. A lényeg, hogy van. Velem sokan mindig úgy voltak, hogy „megszámoljuk, a Tábori mennyi pöcsöt, meg pinát festett…”, aztán amikor megjelentek a szakrális irányú képek – beleértve az ókori mitológiai ügyeket is -, mondtam, az ember tudata két részből áll, amit földolgoz. Az egyik a testéé, a másik a tudatáé, annak a vágyai… Skizofrénia? Egyfajta alkotói skizofréniában élek, persze. Ezek minden korokban megvannak – ki, mit lát a sorok között. Én nagyon jóban vagyok azzal, aki itt él bennem. Ha Istennek nevezzük, vele. Ha belegondolunk vallásos irodalmakba, mondjuk Ótestamentum. Nos, ettől vadabb, pornográfiával telített (ma így hívjuk!) üzenetet ritkán olvas el az ember. Egy egészséges átiratban a karikák karikáját raknák ki, vagy nem is engednék. A görög mitológia nem csak az istenek magasztosságról, erről is szól, a másik oldala: a tanulságok, a gondolatok, a bölcsesség az erkölcs és az etika! Mi más, ha nem ez határozza meg az ember értékrendjét?! Aki a munkáimat megfigyeli, látja, hogy ezek a dolgok megférnek egymással… A műtermemben ott, az egyik részen a Pigal a Tíz csapással van egy „sarokban”. És mindegyik történetben elmennek a végsőkig. Helyszűke persze, mert nincs falam! Aztán a Mennyei jelenések (litográfia), talán 1989 körül készült. Ha elolvassa valaki, hát ott a borzalmak borzalmát éli meg. A jó mellett, természetesen. Bennem mindig is volt egy kérdőjel, hogy a nagy szakállas bácsi, aki a felhő szélén ül, az bizony nem Marx Károly, s ezzel inkább jobb vigyázni. És volt egy pont az életemben, amit bátran halál közeli állapotnak mondok, ahol úgy éreztem, itt valaki már eldöntötte, hogy mi legyen, s mi lesz. (Mindamellett, hogy a valóságban meg nem az ember feje fölött kellene megkonzultálni, mégis mennyi még a két hét, vagy nap!) Tehát nem véletlen, hogy Bulgakov, Mester és Margaritájából jutott eszembe az, amikor ama hajszálra utal a prokurátor előtt a vándortanító (Jézus!), hogy azt csak az vághatja el, aki fölfüggesztette. Hát, nekem nem vágták el. Biztos azért, mert még dolgom van.”

S mindenképpen öröm, hogy hosszú a műtárgylista. Lesz és van, akiknek csak úgy hámozható, mint a hagyma, s megint mások a belső rétegeknek is nekiugranak. Tábori is hámozza, csak belülről, mintegy utolsó reneszánsz remetéje a dunaújvárosi képzőművészeti élet kortársságának. Biztató, hogy ennyire konok és kitartó.

Pálinkás István